Times Square

-Tuti, hogy attól kezdve mást se veszek majd fel, csak azt a pólót.- forgattam szemet röhögve, közben elképzeltem a jelenetet, amint megjelenek az egyik páros előtt egy ilyen pólóban. Biztosan komolyan vennének.
-Nem lesz az vészes. Nem mindenki olyan, mint én.- vigyorogtam bájosan, hiszen még tisztán emlékszek arra, amit nem rég a fejemhez vágott, hogy nem én vagyok a világ közepe és stb.
-Szóval tudták?- kérdeztem halkan, majd gondolkodni kezdtem, hogy mégis ki lehetett olyan barom, hogy kikezd Hádésszal, de a kentaurok túlságosan tartanak tőle, hogy ezt tegyék, a félisteneknek nincs akkora erejük, hogy szembe szálljanak vele, szóval elképzelésem sem volt, hogy mégis ki húzhat ujjat az alvilág urával.
-De Hádész végzett velük... nem?- pillantottam rá gyanakodva, mert valamiért volt egy olyan érzésem, hogy, mivel nem tudja, kik rabolhatták el, így az illető nem került elő, csak esetleg a csatlósai.
-Alsógatyában? Szegény. De valld be, hogy élvezted, ahogy letépik rólad a ruhákat.- vigyorogtam rá kacéran és el is képzeltem gyorsan kicsit kevesebb ruhával. Be kell valljam, amit a fantáziám alkotott, nem volt rossz, de ugyebár nem tudhatom, mi a valóság és amúgy is, most meg van az, akire koncentrálhatok.
-Apollóval?- kérdeztem meglepetten és valahogy nem igazán értettem, miért Apolló és én vagyunk a téma az alvilágban, de végül sóhajtottam és beszélni kezdtem, ha már Dylan is mesélt magáról.
-Nos, Apollóval már volt dolgom, de sose lett belőle komolyabb. Nem bírunk úgy egy szobában lenni tíz percig sem, hogy ne kapnánk össze valamin, mert... mindketten büszkék és makacsok vagyunk.... vagyis. Fogalmam sincs igazából, miért veszekszünk mindig. Néha jól kijövünk, nagyon is jól, aztán fordul a kocka és meg is ölnénk egymást, ha nem állnának közénk.- vontam vállat, mert még magam sem értettem, miért volt ez régebben. Arról még nem akartam mesélni Dylannek, hogy mi is van a jelenben, hiszen még, csak én és Apolló tudjuk. Nem tudom, ő mennyire akarja ezt szétkürtölni, hiszen lehet, hogy várnunk kellene egy kis időt, mielőtt elmondjuk mindenkinek. Most még jól alakul minden, de a vitáink miatt gondolni kell arra is, hogy talán majd elő jön megint ez a veszekedős dolog és belerondít az idilli kapcsolatba.

- Minden bizonnyal, lehet, megajándékozlak egy I LOVE DY felsővel is a félreértés kedvéért - Kacsintottam rá gúnyolódva, és kifújom a füstöt.
Igyekeztem nem hagyni, hogy a szörnyű emlékek visszatérhessenek emlékezetembe, de fel-fel villant a sötét kis szoba emléke, a táncoló gyertyaláng fénye a plafonon, hogy fáztam, de nem volt takaró az ágyon, hogy dörömböltem, mert féltem a kis helyen, képességemet még nem tudtam használni, hiányoztak a szüleim, és klausztrofóbiám volt.
Halványan elmosolyodtam, majd néztem a szürke füstöt.
- Talán jobb lett volna, ha ti jöttök értem, akkor most nem kéne majd mindenkivel ezt eljátszanom. Ki vagy? Isten, azt tudom, de ki? Nem a ti hibátok, csak furcsa - Vontam vállat a plafont nézve. Talán a végén hálás is lehetnék Jacknek, hogy ide zárt be Aphhal.
- Tudod... csak azt nem értem, hogy mit gondoltak, mi lesz, ha Hádésszal üzletelnek a gyerekéről. Mert tudták, végig tudták, hogy az övé vagyok. És azt is, hogy ki ő. Ennyit azért még ki tudtam venni a veszekedéseikből.- Komolyan. Azt hitte, hogy a hatalma alá hajtja az Alvilág urát? Komolyan? Ennyire nem lehet senki sem sötét. Na de kentaúrok voltak? Félistenek? Kik? Jó tanácsára elnevettem magam.
- Már megvolt! Elárulom, hogy alsógatyában maradtam. Fel tudod ezt fogni? Azt hittem, hogy... hát nem is tudom, de egyik pillanatban még nadrágban álltam, aztán mire lenéztem... - Széttártam kezeim, mintha azt mutatnám, hogy eltűnt az éterben. Hallgattam, mit mond, és elmosolyodtam.
- Azt hiszem, te is hozzád illő munkát választottál. Apa mesélt néha arról, hogy mennyire nem bírjátok egymást Apollóval. Miért? Ezt soha nem értettem, ő meg nem részletezte. - Kérdeztem tőle, és felé fordultam.

Kicsit furcsa volt, hogy most meg bókolt, de csak elmosolyodtam rá, közben elfogadtam egy szál cigit és meggyújtottam.
-Lehet, hogy kapálóznom kellett volna.- jegyeztem meg vigyorogva, majd figyelmesen végig hallgattam a történetét, és én is azon kezdtem töprengni, hogy mégis ki az, aki elmerte rabolni Hádész gyerekét? Bár az is esélyes, hogy nem tudták, hogy ő Hádész gyermeke, talán emberek voltak, akik nem is tudnak a létezésünkről, csak simán elrabolták, mert gyerekrablók. Manapság ez sem olyan szokatlan, hiszen minden nap eltűnik sajnos jó pár gyerek, akit aztán sose találnak meg.
-Még jó, hogy rád találtak. Ha nem kerültél volna elő, akkor biztosan az egész Olümposz és az Alvilág népe is téged keresett volna. Összetartó népség vagyunk.- mosolyodtam el, mert a sok hibánk ellenére azért, nekünk is van jó tulajdonságunk. Ha bármelyikőnk bajba kerül, megoldjuk valahogy, de akkor mindenki segít attól függetlenül, hogy amúgy jó barátok-e vagy sem. Éppenséggel, ha akkor rég Hádész szólt volna nekünk, biztosan mi is keresni indultunk volna, de erről nem tudtam, amit Dylan elmesélt.
-Hát ne fuss el előlük. Nézz szembe velük.- vigyorogtam rá, mert ezt sosem értettem, mivel könnyebb elrohanni. Talán könnyebben túl esne a dolgon, ha megállna, csinálna velük egy-két képet, adna aláírást és kész is.
-New Yorkban párterapeuta vagyok, ami azt hiszem elég érthető, de Amszterdamban egy bárban énekelek. Az igazat megvallva, az amolyan lazításnak számít. Nekem nincs ekkora rajongótáborom, ez csak egy eldugott hely.- mosolyodtam el, mert még, ha nem is egy híres bár, attól én még imádok ott lenni.

- Talán azért, mert ott álltál, nem kiabáltál, és mert szép vagy - Vontam vállat választ adva neki, és sóhajtva. Előhúztam farzsebemből egy cigis dobozt, megkínáltam, majd rágyújtottam, a füstöt nézve elgondolkodtam,. válaszoljak-e a kérdésére, de mivel egyszer úgy is kiderült volna, ezért... miért is ne?
- Feljöttem... életemben először, kicsi voltam, és nem beszéltem meg anyáékkal. Egy órát sétálhattam zavartalanul, mikor valaki elkapott hátulról, és elsötétedett minden. Mikor felkeltem egy ablaktalan helyen voltam, egy franciaágyon. A falak hozzáértek az ágy széleihez, mintha csak köré öntötték volna őket. A falak vörösek voltak, de a sötétségben feketének tűntek, a falra egy kis asztal volt szerelve, azon égett egy gyertya. Soha nem láttam, kik voltak a fogva tartóim, mivel akkor hoztak enni, mikor aludtam, akkor jött az új gyertya is. Azt hittem, soha nem fogok kikerülni. Egy hétig voltam bezárva. Egyik este arra ébredtem, hogy kint ordítozás van, hörgés, puffanások. Aztán kinyílt az ajtó, és apa meg anya volt ott. Kimentünk, az egész ház üres volt. Pedig hallottam azokat a hangokat. Hazavittek, és azon veszekedtek, hogy mégis ki rabolhatta el a gyereküket, kinek volt ehhez mersze?! Aztán végül arra jutottak, hogy az lesz a legjobb, ha csak simán nem mennék fel jó ideig.- Fejeztem be a sztorit, eléggé részletesre sikeredett szerintem, de legalább már nagyjából mindent tud, majd kérdez, ha kihagytam valamit. Kijelentésére, miszerint jó hely ez, csak felhorkantam, jelezve, hogy a világ meg én már jó ideje elvágtuk magunkat egymástól, azon a sötét napon pár száz évvel ezelőtt. Kérdésére elgondolkodtam.
- Hát... jelenleg semmi mást, de voltam már kém, vallató, meg ilyenek, általában olyan munkát választottam, ami illik a képességemhez. A mostani választást nagyon elszúrtam, rettenetesen kezd üldözésim lenni a sok rajongó miatt. - Grimaszoltam, majd elnyomtam a csikket, és újra gyújtottam, jó volt, lenyugtatott kicsit.
- És te? Mi a te munkád? - Kérdeztem tőle, még mindig a füstöt figyeltem.

-Sajnos nem tudom, mi történt, mert lemaradtam az egészről, szóval nem tudom, miben akartál segíteni. Egyáltalán, miért hitte azt a pasas, hogy statiszta vagyok?- kérdeztem értetlenül, mert még csak nem is a kordonokon belül ácsorogtam. Mi okból hitte azt, hogy én egyáltalán szerepelek a filmben? Ez valahogy nem fért a fejembe.
-Miért, mi történt?- kérdeztem, mikor elkezdte mesélni, hogy tíz évesen már egyszer járt idefent, aztán az apja megtiltotta. Nem igazán tudtam elképzelni, miféle csúnya vég lehetett az. Talán kockáztatta az istenek létezésének titkát, vagy ilyesmi. Azért mondjuk meg tudom érteni, ha Hádész zabos lett. Ha egyikőnk lebukik, akkor mindannyian bukunk, hiszen, ha megtudják, hogy egy isten létezik, akkor egyértelmű ugyebár, hogy a többi is. Ennyi az egész, ezért kell mindenkinek óvatosnak lennie. Közös érdekünk ez, nem több.
Nem, mintha árthatnának nekünk az emberek, de akkor aztán végleg vége lenne a hit kérdésnek. Ha valamiről tudja az ember, hogy létezik, akkor az már nem is olyan érdekes, nem kell benne hinni sem, csupán elkönyveli, hogy van és kész. Feledésbe merül végleg, aztán élhetünk ismeretlenül az emberek közt.
-Én is inkább időszakosan jövök fel. Egyszer voltam lent a 18. században. Vicces volt és még tetszett is, csak meguntam, szóval következőleg a 20. század volt, amikor felnéztem ide, de akkor volt az a szörnyű háború, amiben nem akartam nagyon részt venni, így most jöttem vissza egy éve.- mondtam el őszintén, közben én is szemezgetni kezdtem egy üveggel, de ugyebár nem ihatok.
-Tudod, nem lenne ez rossz hely, ha az emberek megbecsülnék, de így...- sóhajtottam egyet szomorúan. Az emberek hajlamosak tönkre tenni azt, ami nekik egyértelmű. Egyértelmű, hogy van víz, levegő, föld és egyebek, így már nem is figyelnek arra, hogy vigyázzanak ezekre a dolgokra. Minden lerombolnak a figyelmetlenségükkel, és talán majd, csak akkor veszik ezt észre, mikor már késő. Na és persze, ha nem utálkoznának annyit, hanem inkább a szeretetre koncentrálnának, akkor jóval egyszerűbb lenne az egész.
-Szóval most színészkedsz. Csinálsz még egyebet is?- pillantottam rá kérdőn.

- Ja, én is dolgoznék, ha hagynák, de, mint látszik, ahogy püróbálok segíteni nekik ez lesz. És akkor még én vagyok lobbanékony. - Forgattam szemet, a fogaim közt préseltem a szavakat. Beleittam az üvegbe, a rajongók monoron sümmögését hallva elállmosodtam. Egy dologban biztos lehet Jack. Ha kijutok nem lesz forgatás, aludni fogok. Beülök a Ferrarimba és hazamegyek. Csak el fogok dőlni az ágyon és hallgatni a csendet. Esetleg hazaviszem szórakozásnak az egyik statiszta csajt, de semmi több. Egy jó hempergés mindenen segít, még a feszült idegeimen is. Vagy... Nem megyek vissza a házba, hanem haza haza. Az Alvilágba. Ott tuti minden szép lenne és jó. Vagy legalább kedvemre való. A fene essen már beléjük! Isten vagyok. Nem is akárminek az istene. A fájdalom, kétségbeesés és rfélelem istene. Nem zárhatnak be!!!!! Afrodité kérdésére megdöbbentem. Újabb beszélgetés? Most normálisan. Rendben, benne vagyok, miért iy ne.
- Hát... Tíz évesen feljöttem, de csúnya vége lett. Akkor apa megtiltotta jó ideig, hogy kidugjam az orrom. Utána sokkal később jöttem csak fel újra. Nem lehet jól meghatározni, mióta vagyok itt, mivel sokkal szivesebben vagyok lent, nem szeretem ezt a helyet. Talán csak az első benyomás miatt. Minden esetre néha évekre tűnök el. - Vontam vállat sóhajtva, és igyekeztem elűzni még az emlékét is annak a bizonyos hétnek. Ijedős lennék? Nem hiszem, csak tartok ettől az egésztől, sokkal jobb ott lent, az Alvilágban. Nem hiszem, hogy ezt olyan sokan mondják.
- És te? - kérdeztem vissza jó nagyot kortyolva a whiskyből.

Sóhajtottam egyet, hogy ne robbanjak fel dühömben, majd háttal az ajtó mellett a falnak támaszkodtam és lehunytam szemeimet.
-Nem hülyének néztelek, csak mennem kellene dolgozni. Ebédre ugrottam ki, aminek már mindjárt vége.- morogtam halkan, közben még mindig lehunyt szemmel ácsorogtam, aztán összefontam mellkasom előtt a karjaim és, csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor Dylan visszasétált az ajtóhoz hallgatózni.
-Tudod, elég frusztrált vagyok, amiért egy idegen pasas bezárt egy másik idegennel ide és még, csak ki se juthatok, holott dolgom lenne.- sóhajtottam ismét, aztán körbe pillantottam a helységben. Egész hangulatos lett volna, ha nem úgy vagyok itt, hogy nem én akartam. Na meg persze, más társaságot is el tudnék képzelni magamnak, de úgy néz ki, hogy Dylannel kell beérnem.
-Na és...- próbáltam ismét beszélgetést kezdeményezni- mióta vagy idefent?- pillantottam a kanapén fekvő férfira, aki mindeközben felnyalábolta az egyik üveget. Én is elgondolkodtam egy pillanatig, hogy talán nekem is elkélne egy üveg, de rájöttem, hogy ha valaha innen kijutok, akkor nem ártana, ha józanul mennék vissza az irodámba, így aztán inkább, csak elsétáltam az egyik fotelig és unottan ledobtam magam, majd írtam egy sms-t az asszisztensemnek, hogy késni fogok, mert közbe jött valami, de sietek.

Kérdésére felnéztem, majd elnevettem magam.
- Az oké, hogy hülyének nézel, de ne ennyire. Ha kitöröm, akkor az a minimum, hogy kirúgnak, nekem meg semmi kedvem egy újabb botrányhoz. Így is tolong a sajtó a házam előtt. - Forgattam szemet, jelezve, hogy nem kicsit van elegem mindenkiből. Eldőltem a kanapén. Majdnem megmondtam, hogy csak suhanjon el, vagy valami, de aztán rájöttem, hogy ha elmegy, és Jack kinyitja, akkor nem fogom tudni kimagyarázni a dolgot.
- Sajnálom, de még minimum egy órát kell itt lennünk, és te se rúgd ki, mert azért is engem fognak kidobni. Szóval légyszíves, ne csináld. - Nyomatékosítottam, és reméltem, megteszi ezt nekem. Már így is rengetegen loholnak a nyakamba, hogy én mennyire szemét vagyok, hogy nem fogadok szót a rendezőknek, és tönkreteszem a helyeket, hát most ez nem lesz így.
Elfeküdtem a kanapén, lehunytam szemem, lassan forgattam fejem, kicsit kezdett is múlni a fejfájás, de még mindig nagyon éreztem. Ennyit arról, hogy jó lesz majd megismerkedni az Olimposzi istenekkel. Valószínűleg ugyanígy a többi is utálni fog, felesleges tepernem bármiért is. Az is megeshet, hogy apa azért nem akarta, hogy elhagyjam az Alvilágot, mert szerinte is elviselhetetlen vagyok, és rejtegetett a többiek elől. Végül mégis felálltam, odamentem az ajtóhoz, hallgatóztam. De nem, mögötte nem volt senki és semmi.Imádom, mikor halál ismeretlenek zárnak szobafogságba. Belerúgtam volna az ajtóba, de tudtam, hogy kinyílt volna, azt meg nem akartam. Így csak felnyaláboltam az egész whiskysüveget, és visszaballagtam a kanapéhoz. Van ott még egy csomó üveg ilyen, szóval még nem is vettem el előle.

Fejet csóválva röhögtem, ahogy megint, csak magyarázni kezdett. Nem rajta, inkább a helyzeten röhögtem, hogy megismerkedek egy istennel és ez van.
-Nem gúnyolódtam, de édes mindegy most már.- sóhajtottam egyet és az égre emeltem tekintetem. Ilyenkor vissza vágyom az Olümposzra. Ott minden sokkal nyugodtabb volt, legalábbis ott volt pár olyan hely, ahova leülhettem ilyenkor gondolkozni és relaxálni. Gyönyörű hely, ezért is van az, hogy csak az istenek kiváltsága ott lenni, a halandóké nem. Ők maximum a haláluk után kerülhetnek oda, hiszen, ha még a haláluk előtt tudnának arról a helyről, akkor tömegek ácsorognának ott. Egyből nem lenne olyan kellemes.
-Nem erőt fitogtattam most épp, de erről kérdezd az apád. Nagyon is tisztelem és szeretem a szüleid, de mit is tudhatnál te erről, ugyebár.- mosolyodtam el kedvesen, hiszen, csak azért mondtam a dolgot, hogy tudja, nagyon is nagy hatalma van a szeretetnek. Én voltam az, aki Hádésznak ígérte Perszephónét, nem más. Én voltam az, aki meglátta, hogy ők ketten tökéletesen összeillenek, ezek után pedig, nem kellene talán annyira lenéznie, mint ahogy teszi. Sokan nem hisznek a szerelemben és a szeretet erejében, holott ezzel az erővel sok mindent el lehetne érni.
A kemény férfi, hirtelen átment egy érzékeny gyerekbe, ami meglepett. Nem is tudtam hirtelen, hogy kellene reagálnom. Még az is eszembe jutott, hogy ez most valami csapda, hogy aztán jól megszívasson, de úgy tűnt nem az.
-Na jó. Felesleges ez az egész, már azt se értem, miért vagyok itt, szóval inkább megyek.- sóhajtottam, majd az ajtóhoz sétáltam, amiből már hiányzott a kilincs, de azért nem szívesen álltam volna neki akcióhőst játszani.
-Megtennéd, hogy kirúgod vagy ilyesmi? Szoknyában nehéz lenne.- kértem halkan, remélve, hogy azért ennyit még hajlandó megtenni, közben az ajtóra meredtem és próbáltam nem Dylanre nézni.
Mindig így járok. A kezdetleges tuskókról, akik vitába szállnak velem kiderül, hogy valójában érzékeny kis szende lelkek, és a végén én érzem magam egy rakás szerencsétlenségnek, amiért kiálltam magamért, ha már más nem teszi. Azt persze egyik se érti meg, hogy én miken mentem keresztül, hogy mindig a képembe röhögtek azért, aminek az istene vagyok, aztán nem győztem bizonygatni, hogy azért nekem is van hatalmam. Mindig, csak egy szép nőt láttak, de a mögötte rejtőző lelket nem. Erre egyedül Apolló képes, de ő is, csak nem rég jött rá, hogy is kell velem viselkedni ahhoz, hogy én is a jobbik oldalamat tudjam mutatni, aztán onnan minden ment, mint a karika csapás.

- Te kezdtél el gúnyolódni - Válaszoltam neki halkan, majd lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy kezd megfájdulni a fejem ebbe a hülyeségbe. Az asztalra csaptam az újabb nagy beszédére.
- Már megint az erdődet villogtatod. A szüleimmel demonstrálod. Hű, de jól esik. - Erősen nyomtam öklöm homlokomnak, hogy enyhítsem a fejfájást, de csak erősödött. Eszembe jutott, mikor kiskoromban végre, egy hét után kinyitották az ajtót abban az apró szobába, ahova betuszkoltak. Remegve vettem a levegőt az emlékre. Ők a szüleim, együtt vannak, ez természetes. Nem tudom, mi lenne, ha nem lennének együtt. Rettenetes érzés töltött el. Miért csinálta ezt?
- Ha nem lennének együtt, már nem élnék. Lehet, hogy akkor ezért neked kéne köszönetet mondani, pedig eddig azt hittem, hogy az apámnak. - Most, hogy ez eszembe jutott, már komolyan nem esett jól. Ha apáék nem lennének együtt, nem jöttek volna együtt értem, és akkor lehet, hogy ottmaradtam volna. Remek.
- Hát akkor neked köszönöm
Afrodité teljesen szétcseszte a kedvem. Az ajtónál állva dörömböltem.
- Jack, engedj ki, mindenbe belemegyek, csak lécci - Kiáltottam. Igazából csak azt akartam elérni, hogy ne kelljen több dologra rádöbbennem. Végül nem folytattam, inkább megvárom, míg kienged. Leültem a kanapéra, beletúrtam hajamba, lehunytam a szemem, és csak reméltem, hogy vagy témát váltunk, vagy elmegy. Majd' szétrobbant a fejem.

Meglehetősen feldühített a pasas, akiről lerítt, hogy az Alvilág kis hercegének gondolja magát és ott is nevelkedett. Biztos a sok halott lélek körül ujjongta, de megtnaulhatná, hogy idefent nem ugyanazok a játékszabályok, ahogy a személyek sem. Szívem szerint fogtam volna a bárszéket és kettétörtem volna a hátán, de vigyáznom kell a ruhámra és neki se ártanék vele túl sokat. Azért elképzelni jó volt és picit meg is nyugtatott, ami valószínűleg a srác szerencséje volt.
-Nem fogunk mi olyan sokáig beszélgetni, hogy bármelyikbe is bekússzak, ne aggódj és nincs is szükségem rá. Te voltál tiszteletlen én egy rossz szót se szóltam, ezek után ne várj tőlem édes pillogást és kedvességet.- morogtam dühösen, majd leraktam a poharam és ismét az órámra pillantottam. Kár volt úgy döntenem, hogy egy percet is fecsérelek erre a ficsúrra. Inkább ülnék már az irodámban és kávét szürcsölnék, amíg meg nem érkezik a következő páros, és azt hiszem, pár percen belül ezt is fogom csinálni.
-A) nem mindenkit fenyegetek, csak azt, aki rosszul nyit felém, B) nem azt mondtam, hogy mindenki felett állok, de tudok egyet s mást, sőt. Többek közt nekem köszönheted, hogy a szüleid boldogok, valamint C) te hurrogtál le egy viccesnek szánt megjegyzésért, szóval ezen felül, nincs mit mondanom.- tártam szét karjaim jelezvén, hogy én itt befejeztem. Jobb is nekünk, hogy eddig az Alvilágban élt, mert talán az Olümposz összes Istene agyvérzést kapna tőle két perc alatt. Meg tudom érteni Hádészt, amiért az Alvilágban rejtegette ennyi ideg. Bizonyosan tisztában van vele, milyen elviselhetetlen tud lenni a fia.

Mikor elkapta állam a szemébe néztem, ezen ne múljon, nem félek tőle, hogy elnézzek. Ahogy elengedett, már válaszoltam is, ne képzelje, hogy ő a világ ura.
- Csak azoknak adom meg a tiszteletet, akik A) szintén megadják, B) Kiérdemelték, C) félek tőlük. Sajnálatos módon te még egyikbe sem tartozol bele. De ahogy sikerül bekúsznod az egyikbe, meglesz - Ígértem neki, és reméltem, soha nem fog hozzámérni többet, különben nem fogok jótállni magamért. Nem fogdoshat mindenféle magába bolondult liba.
- Igazad van, de azt hogy várja el a nagy szerelem istennője, hogy szeressék és tiszteljék, mikor mindenkit fenyeget, és az erejével zsarol? És egy olyannal, akit először lát, úgy viselkedik, mintha a szolgája lenne, sőt, figyelmezteti, hogy ő mindenki felett áll - Tudakoztam tőle semleges hangon, csak hogy lássa, nincs igaza, mert bár szép, a belseje eléggé fertelmes. Én sem vagyok egy angyal, de velem legalább szóba állnak a rendezők, ha őt ismernék, úgy hajítanák ki, mint a legutolsó takarítónőt, talán annak is kéne mennie. Nem hiányozna, nem sajnálnám. Megbántott? Igen. Fáj? Kicsit. Ledöntöttem a poharamban az italom maradékát.
- Tessék, és folytatod. - Mutattam rá, miközben felálltam, töltöttem magamnak, majd az ajtóhoz léptem. Nagyon rozoga volt. Egy határozottabb rúgás, és kiszakad. Ezt fogom tenni, ahogy tündérke eltűnt, vagy még a nyakamon van, de nem bírom tovább. Megmozgattam a kilincset, hátha igazolódik állításom. És igen. a kilincs kiesett a helyéről. Erről ennyit. Ez egy kalap szar, simán ki tudom törni. Egy tini is kitudná.

Amit megengedett magának, az a hangsúly, rohadtul nem tetszett, így ahogy ő elindult én is követtem, majd magam felé fordítottam, elkaptam az állát és fenyegetőn suttogni kezdtem közel hajolva ajkaihoz.
-Na ide figyelj. Nehogy azt hidd, hogy azért, mert Hádész kölyke vagy, majd hagyni fogom, hogy így beszélj velem. Feletted és felette is van hatalmam, ez gondolom jól látható azon, amit anyád iránt érez. Szóval mutass egy kis tiszteletet és jóban leszünk.- löktem el az arcát, aztán dühösen tekintetébe fúrtam az enyémet. Csak próbáljon ezek után bármit is tenni, nem fogom vissza majd magam. Bár a szerelem istennője vagyok, de az nem azt jelenti, hogy szívecskés párnákkal dobálózok, ha kell. Tudok én ijesztő és kemény is lenni, csak épp senki se szokott próbára tenni.
-A szerelem istennője nem lehet egy naiv, szende, csendes kis visszahúzódó pápaszemes, fogszabályzós trampli. Szóval hagy legyek egy kicsit büszke magamra anélkül, hogy ítélkezni próbálnál felettem.- vigyorogtam rá gúnyosan, majd leültem a pult mellett egy székre és várakozón pillantottam rá. Ha van esze, akkor tudomásul veszi, amit kértem tőle, és magára ölt valami megnyerőbb stílust. Ha nincs, akkor csúnya véget fog érni ez a délután.
-Nem a nevedből tudtam, hanem arról, hogy az Alvilág az otthonod. Ott vagy holtak élnek, vagy Hádész szolgái, de mivel te nem úgy nézel ki, mint azok, így az egyetlen lehetőség az volt, hogy a fia vagy. Na és persze, erre enged következtetni a stílusod is.- töltöttem magamnak egy whiskyt és le is húztam azonnal. Nem szeretek ilyen lenni akárkivel is, ugyanakkor azt se szeretem, ha ilyen lefitymálóan beszélnek velem.

- Nem te vagy a világ közepe, már bocsáss is meg, de mint látod, itt senki sem úgy ugrál, ahogy te fütyülsz, szóval bele is törődhetsz - Mosolyogtam rá sajnálkozóan. Na nehogy már ő jöjjön ide, és igyekezzen osztani az észt, meg hogy ki mit csináljon! Ezt max én tehetném, de nem teszem, mint látszik is. Akkor azt ajánlom, ő se tegye. Nem válaszoltam a költői kérdésre, csak felálltam, és ha már úgy is egy lepukkant bárban voltunk, neki is álltam keresni valami ihatót. Mikor találtam jó kis whiskyt, azonnal töltöttem magamnak, Ms Világ Királynője majd tölt magának, ha akar valamit.
Nagyon nem szimpatikus, ha odafent mind ilyen liba, akkor én kiválóan megvagyok lent, felesleges volt arról álmodoznom ott lent, hogy mi van fent. Hát csak ez... sok arrogáns, pöffeszkedő senki.
- Nem értek egyet - Mosolyogtam rá vissza lágyan, de tekintetem elárulhatta neki, mit is gondolok róla jelenleg. És nem hiszem, hogy ezen tud majd változtatni. Túlságosan önimádó, azt hiszi, az egész világ érte van. A szerelem istennője, hogy oda ne rohanjak. Sosem voltam szerelmes, pedig nem tegnap születtem. Erről ennyit. Leültem a pohárral, lassan kortyolgattam. Kérdésére elgondolkodtam. Elmondjam neki? Mármint ennek? Mégis miért? De nem kéne állandóan negatívan kezdenem... bááár most ő kezdte. Sóhajtottam.
- Apa megmutatta az összes istent képeken, miután visszavitt az Alvilágba - Vontam vállat még mindig unottan. Nem tudom, miért érdekli.
- És te honnan tudtad a nevemből? - Kérdeztem vissza

Azért kicsit megnyugtatott a tudat, hogy nem egy meleggel vagyok összezárva. Nem bírom, ha egy férfira nem vagyok hatással. Az olyan ego romboló tud lenni, holott engem mindenki megbámul, ahogy ezt a férfi is tette.
-Ja. Akkor oké. Viszont még mindig nem értem, miért pont engem kellett idevonszolni. Nincs időm erre, ugyanis dolgom van.- sóhajtottam egyet, közben hideg kék szemeimet rászegeztem. Utálom, amikor belerángatnak más bajaiba, hiszen nekem mégis mi közöm ahhoz, hogy ő mit vitatkozik a rendezőjével. A másik pedig, ami dühített az, hogy egyre több istennel futok össze, holott elvileg halandóként kéne élni. Akkor mégis miért jelennek meg mostanság egyre sűrűbben a halhatatlan cimboráim?
-Szóval Hádész fia vagy. Nahát.- forgattam szemet, mert valószínűleg a srác is olyan lehet, mint az apja. Kicsit egocentrikus és nagyképű, ami Hádész esetében nem zavar, de egy fiatal istennél annál dühítőbb. Na és az, ahogy mosolygott rám nem ígért mást, mint arroganciát és bunkóságot. Szuper. Máshoz sincs ma kedvem, mint egy törtető kis alvilági istenhez.
-Akkor a legjobbal kezdted.- vigyorodtam el kajánul, közben hátra dobtam vállamra simuló hajam és körbe pillantottam. Nem a legkényelmesebb szoba volt, ez tény, el is illanhattam volna, de kíváncsivá tett az új ismerős.
-Honnan tudtad, ki vagyok?- jött az újabb kérdés, és kérdő pillantás, miközben doboló ujjait figyeltem, ami egyre irritálóbb lett.

Unatkoztaaaam, nem igaz, hogy nem lehet egy nyugis napom, minden hiszti nélkül. Döbbenten néztem a nőre, reméltem, hogy most csak szórakozik velem, de nem, erre már kitört belőlem a nevetés. Ez kész, ilyen nincs! Ahogy kicsit összeszedtem magam, megköszörültem a torkom, vettem pár nagy levegőt, majd kisegítettem a hölgyet.
- Nem a pasim, hanem ő a rendező, aki a filmet csinálja, én meg elkezdtem vele veszekedni. Anyám... melegnek nézek ki? - Kérdeztem gúnyosan, és tovább rajzolgattam, a porba, fél szemmel mégis őt néztem. Szép, kétségtelen, de túlságosan fennhordja az orrát. Nem kéne aggódnia, van nála nagyobb isten is, például az apám, hogy ne menjek nagyon messzire. Fejem kezemre tettem, majd ásítottam egyet, kicsit fáradt voltam. Viszont jót nevettem Afroditén, mikor válaszolt. Na igen... nem tudja, ki vagyok, ezt mondjuk sejtettem. Nem nagy cucc, ha nem beszélgettem volna el a szüleimmel, én sem tudnám, hogy ő ki.
- A nevem Dylan Pine, bár az Alvilágban csak Maxnak hívnak - Vontam vállat. Sötét mosollyal néztem fel rá. Elég hülye eredete van a Maxim névnek. Csak mert állandóan maximalista voltam, és hát ehhez a szóhoz mi illene a legjobban, ha nem a Maxi? Engem nem zavar. Halkan dalolásztam egy dal,t mi nagyon benne ragadt a fülemben, főleg a refrénje. ~ Mi lesz az ár / a gyilkosságért vajon mi jár? / Lehet-e más / A büntetése mint a halál / Téboly ez, én esküszöm / Ő meghalt kezemben, és gyilkosgép lettem / Bűnünk közös vétek, itt ennyit ér az élet...~ Nagyon szeretem ezt a dalt, mostanában különösen sokat jár az eszembe. Hátradőltem, tűnődő pillantással néztem Afroditére. Az első Olimposzi isten, akivel találkoztam.
- Te vagy az első, akit látok a fentiek közül - Jegyeztem meg, és a dal dallamára doboltam az asztalon. Innen nem fogunk úgysem kijutni legalább két óráig, szóval... akár meg is nyugodhatunk.

Megrökönyödve figyeltem a vitát, amit azok ketten levágtak, majd kirántottam a kezem a férfi karjai közül és beleharaptam a hamburgerembe. Már az se érdekel, ha ezek megölik egymást, csak a hamburgerem hagy egyem meg az előtt, hogy lecsuknának vagy akármi. Na nem, mintha az visszafogna majd, vagy ilyesmi.
Miután lerendezték egymás közt a dolgot, az egyik hapsi kivonult és ránk zárta az ajtót. Meg lett bízva a másik fazon azzal, hogy beszélje meg velem a problémáit, szóval biztos voltam benne, hogy valamelyik tudja, hogy mi is a munkám. Lehet melegek és most összekaptak valamin, aztán gyorsan kiragadtak a tömegből, mert tudják, hogy párterapeuta vagyok és így "kértek meg", hogy segítsek nekik.
-Előre szólok, ebédidőm van, szóval bármi is volt ez a jelenet, várnotok kell, amíg megbeszélhetjük. De addig is, inkább arra gondolj, mennyire szereted őt.- mondtam megértően a pasinak, aki közben ledobta magát a székre, majd eldobtam a hamburger csomagolását, lesöpörtem a koszt a fotelről és leültem. Egyik lábam átvetettem a másikon, megigazítottam a szoknyám és kíváncsian vártam, mikor leszünk onnan kiengedve. Aztán a számomra még mindig ismeretlen hapsi a nevemen szólított, mire homlok ráncolva néztem végig rajta. Minden bizonnyal egy isten lehet, hiszen, csak azok ismernek és azok tudnak egyáltalán a létezésünkről, azonban még mindig nem tűnt ismerősnek.
-Az vagyok, de hátrányban vagyok, mert én nem tudom a te nevedet.- szólaltam meg nyugodtan, közben karjaim összefontam mellkasom előtt. Meglehetősen kíváncsi voltam, hogy mégis ki a fene ő.

Hát.... ez cseszett jó, remek, köszönöm.
- Na jó, nagyon figyelj, engedj el, de most azonnal, különben nem állok jót magamért! - üvöltöztem vele, miután záródott utánunk az ajtó, de az egyetlen válasz amit kaptam;
- Kiengedlek, ahogy megbeszélted a gondod a hölggyel. - Rúgtam egyet az ajtóba, majd beletúrtam hajamba, majd' szétvetett az ideg. - Rohadtul fel foglak ám jelenteni!!!! - Üvöltöttem utána, és kétségtelen, hogy hallotta, attól, hogy segg hülye, még nem süket... sajnos. Én ugye bármikor leléphetek innen a képességemmel, de a forgatást nem tudom magammal vinni. Könyörgöm, elismert színész vagyok, mindenki utánam kapkod, és van pofája ennek a nagy seggfejnek bezárni!!!! És ami mégfontosabb...isten vagyok. Ezt már nem hagyhatja figyelmen kívül, és garantálhatom, egyszer csessze fel igazán az agyam, és nem állok jót magamért, fú, de fogom élvezni.
Levetettem magam egy székre, szereztem rágót, és halálos nyugalommal rajzolgattam a poros asztallapra ujjammal. Egy idő után felnéztem a lányra. Meg kellett tőle kérdeznem, muszáj volt, már nagyon akartam tudni, azóta, hogy megláttam. Nagy levegőt vettem, miközben kifújtam lassan, feltettem a kérdést.
- Te vagy Aphrodité? - Kérdeztem meg tőle, csak azért mertem nyíltan rákérdezni, mert szinte biztos voltam benne. Apa mutatott róluk pár képet, neveket is mondott hozzájuk, szóval nagyjából tudtam a dolgokat, csak soha nem láttam őket élőben, meg apa elég sokat rejtegetett, pluszba az Alvilágban vagyok a legtöbbet, szóval nem is nagyon volt alkalmunk találkozni.

Miután eldumálgattam egy furcsa párossal két órán át az irodámban, szóltam az asszisztensemnek, hogy elmegyek ebédelni. Már kopogott a szemem az éhségtől, így akkor sem maradtam volna tovább ott evés nélkül, ha az elnök jön hozzám beszélgetni. Nem fogok éhen halni pár hülye miatt, akik nem tudják jó dolgukban rendben tartani a kapcsolatukat, hiszen sokszor nem is a szerelemmel van baj, hanem azzal, hogy nincs egymásra idejük. A nő és a pasi is állandóan dolgozik, csupán addig látják egymást, míg reggel elkészülnek és kész. Az ilyeneknek szívesen megmondanám, hogy gyerekről ne is álmodjanak, bár nem is nagyon sikerülhetne, mikor még szexelni se szexelnek a sok munka miatt. Nem értem az embereket. Dolgoznak, hogy legyen pénzük, de arra már nem marad idejük, hogy el is költsék, mert ismét, csak a meló és a meló.
Vigyorogva sétáltam végig az úton, egészen a szomszéd gyorsétteremig, ahol aztán szereztem magamnak egy hamburgert. Ha van jobb dolog a szerelemnél, akkor az a hamburger.
Nem is igazán vettem észre, hogy a Times Square-en egy forgatásba botlottam, csak az tűnt fel, hogy a szokottnál is hatalmasabb tömeg van és egy kordonnal el van kerítva a Square egyik része. Megálltam a kordonnál és kíváncsian pillantottam a forgatás felé, ahol megjelent egy pasas. Meglepetten pillantott rám, de én nem igazán tudtam ezt mire vélni, majd visszanézett, az egyik fószer meg elkapta a könyököm. Ha elejtettem volna a hamburgerem, tuti megcsapkodtam volna, de így csak hagytam, hogy húzzon maga után. Biztos, valami fontos dolgot akarhatnak, ha így elhúztak onnan.
-Mi? Milyen statiszta?- pillantottam fel meglepetten, aztán az órámra néztem.
-Nem értem mi ez az egész, de mennem kell vissza dolgozni, szóval megtenné, hogy elengedi a karom?- néztem gúnyosan a pasira, aki még mindig határozottan vonszolt a másik után. Mindkettő feszültnek tűnt, de ez rohadtul nem érdekelt, mert ha nem engednek el, ettől függetlenül is ott rugdosom meg őket, ahol a leginkább fáj nekik.

Fullkómásal ébredtem, már reggel tíz óra volt, a mellettem az ágyban fetrengő szőke modellre nézve csak felnyögtem. Hülye liba. Kimásztam a gigantikus ágyból, nyújtózkodtam, majd lementem a lifttel az első emeletre, ahol a nappali volt, ott felvettem az alsógatyám, majd felmentem az elsőre, ahol a konyha volt, összedobtam valami reggelit, vagyis teletömtem mindennel egy zsömlét, nem is néztem, mit teszek bele, majd fogtam magam, felmentem a harmadikra, ahol a ruhásszekrényem volt, és felvettem egy fekete inget, alulra egy farmert, majd fogat mostam, beletúrtam hajamba, mint fésülködés, aztán visszamentem a másodikra, és felkeltettem a csajt.
- Ébredés van, húznom kell forgatásra - Mondtam, miközben már a fekete bőrdzsekit húztam fel. A csaj össze-vissza nyávogott, nem foglalkoztam vele, majd a szöveget is felvettem, és már tessékeltem is ki a házamból. Átmentem a garázsba, ahol beültem a Ferreariba, és elmentem a forgatás helyszínére, a Times Square-re. Leparkoltam, azonnal mellém ugrott négy testőr, mintha kéne nekem.
A nap többi része unalmasan telt, a lakókocsimban ücsörögtem, és szórakoztam, mivel a szövegemet már tudtam, bár a színésznőt, aki a nagy szerelmemet játszotta, ki nem állhattam, így a csók gondolatára is csak grimaszoltam. Közben átöltöztettek, a sminkes hozzám sem nyúlt, szerencséje! Mikor eljött a nagy pillanat, kimásztam, szembeálltam a barna hajú lánnyal. Nem telt bele negyed óra, mindenki kiborult, én a rendezővel veszekedtem nagyban, a csajt a sminkes próbálta összekaparni. A korlátok mögött meg már a rajongók jöttek-mentek, leselkedtek, fotóztak. Egy lányba szépen bele is mentem, miközben követtem a rendezőt, és veszekedtem vele. Bocsánatot akartam kérni a lánytól, de ahogy visszafordultam, a döbbenettől egészen lefagytam. Őt már láttam, vagyis, csak képről, de nem ő Afrodité? Vagyis... izé... A rendező megragadta a könyökömet, és elkezdett vonszolni maga után, majd mikor eszébe jutott, kit is néztem megtorpant.
- ő volt az új statiszta? - Mielőtt megrázhattam volna a fejem, már őt is vonta maga után.

...